Ismerj meg

Rólam

1989.06.15-én születtem Budapesten, az ikrek jegyében. Örökbefogadott vagyok. 2 lány testvérem van és 3 fiú de sajnos nélkülük nőttem fel. Egyetlen édestestvérem van, akit imádok és hálás vagyok érte hogy már több mint 10 éve ismerem, igy gyakorlatilag eddigi életem felét vele tölthettem.

Egy borzasztó házasság csodálatos eredményének köszönhetően egy fantasztikus kisfiú édesanyja vagyok.

Jelenleg párkapcsolatban élek ami legjobb reményeim szerint, az utolsó párkapcsolatom. A párommal igazán szerencsés vagyok mert hihetetlenül értékes és értelmes ember és kiváló társ minden téren.

Az életem rendkivül kalandos volt eddig. Őszintén remélem hogy továbbra is az lesz.

Örökbefogadás

1989.06.15-én születtem. Mivel a vérszerini anyám nem volt anyának való ezért úgy döntött 2 héttel a születésem után, hogy megválik tőlem. A Budai Gárdonyi Géza csecsemőotthon lakója voltam egy éves koromig amig új szüleimhez nem kerültem. Cigány származású vagyok de magyarok neveltek fel. Édesanyám pszichiátrián dolgozott édesapám pedig vegyészként. Kertesházban nőttem fel a 17-ik kerületben, egykeként. 18 évesen tudtam meg hogy vannak még testvéreim. A nővéremet az iwiw segitségével sikerült megtalálnom, akivel azóta is fantasztikus kapcsolatunk van. Édestestvérem lévén nagyon ragaszkodunk egmáshoz.

Van továbbá egy másik nővérem de vele sajnos nem tudjuk úgy tartani a kapcsolatot. Van továbbá 3 öcsém is, akiket borzasztóan szeretek!

A vérszerinti szüleimmel egyáltalán nem tartom a kapcsolatot. Szülőanyámmal megprobáltam de többszörös csalódás után végül feladtam!

Iskolák

A tanulmányaimat a 17-ik kerületi Hősök terei Álltalános Iskolában kezdtem de második osztályban egy sajnálatos baleset és a pedagógusok felháboritó viselkedése miatt végül otthagytam az iskolát és a Kertész Utcai Álltalános Iskolában folytattam a harmadik osztályt. Erről majd egy külön blogban részletesebben is mesélek. Az új iskolában szembesültem elöször a gyerekek gonoszságával. Sosem voltam egy nagyon dekorativ kislány. Kócos, rakoncátlan hajammal, fogszabályozómmal és irreálisan vékony, nyúlánk testalkatommal nem volt egyszerü a beilleszkedés. Az osztályban volt 2-3 lány, akik gondoskodtak róla hogy megkeseritség a mindennapjaimat. Mai fejjel természetesen már tudom, hogy egy jól irányzott beszólás vagy egy kiadós verés megoldotta volna ezt a problémát, akkor azonban minden napom szorongással és sirással telt. Mindenhol belém rúgtak ahol csak tudtak és a kiközösités minden formáját megismerhettem hála nekik. Megnyugvással tölt el hogy a néhai "jócsaj" mára nem az! A sors végül mindenkinek vissza adja amit érdemel. A kiközösités nagyon komoly probléma és a pedagógusoknak is kiemelkedő szerepe van abban hogy ezt megfékezzék. A gyerek azonban mindig az otthoni példát követve cselekszenek ezért az ilyen "gonosz" gyerekek többnyire családból hozzák a viselkedési normáikat, ami egyfajta pontos másolata a szüleikének. Bár ez a kiközösitett gyerekeknek nem nyújt túl nagy vigaszt. A fiamat úgy nevelem, hogy csúfolódni, bántani és kiközösiteni másokat rossz dolog és keményen büntetem érte. Igy igyekszem jó emberré nevelni a gyerekemet hogy miatta ne szenvedjenek mások. Kevés gonoszabb dolog van a földön, mint amilyenek a gyerekek tudnak lenni egymással......................

Most sok olyat fogok irni, amiből esetleg bajom vagy kellemetlenségem származhat, de vagyok annyira bátor hogy ez ne érdekeljen.

Hogyan is müködnek a müvészeti iskolák?

Nos, nehogy azt higyjétek hogy a tehetség az, ami számit. Ugyan dehogy. Nem is a szorgalom. Kizárólag az a fontos hogy a szülők pénzelik-e kellő képpen az iskolát vagy a szereplőválogatást végző tanárokat vagy egyéneket. A mi iskolánkban több ilyen "kis isten" is volt, az egyik ilyet Iván Péternek hivták. Bizony ő válogatta a gyerekeket (legkevésbé sem tehetségük vagy kompetenciájuk alapján) különböző filmekbe, sorozatokba. Mint például a Barátok Közt. Számtalan végtelenül tehetséges gyerekkel jártam egy iskolába azonban nagy részük sosem jutott szerephez. Az iskola 3 különböző területre dolgozott. Az első a kórus, amely Magnificat névre hallgatott és Szebellédi Valéria karnagy vezetésével müködött. Jó részt egyházi darabokat énekeltünk de volt pár ismert és kevésbé ismert népdal is. Bár a tanárnő szivből gyülölt, azt már gyerekként is beismertem és most 16 év távlatábol is szent meggyőződésem hogy kiváló karnagy volt aki hihetetlen erőfeszitéseket tett azért, amiben hitt és szeretett. A kórus magyarország legjobbjai között szerepel már évek óta és meg kell hagyni, teljesen jogosan. Iskolásként emelt szintü ének órák után (és néha alatt is) a kórus darabjait gyakoroltuk. Csodálatos élmény volt, amikor például a Bazilikában énekelhettem. Azonban nem csak jó emlékeim vannak. Volt egy alkalom, amikor volt lehetőségünk a zeneakadémián koncertezni. Anyukám is eljött és nagyon várta a fellépésünket de a karnagyunk (arra hivatkozva hogy nem tanultam meg rendesen a dalt, ami persze nem volt igaz) nm engedett énekelni. Ott volt 40 gyerek de egyedül én ülltem bent az öltözőben és sirtam. Anyukám is nagyon sirt és természetesen leszidott. Gyerekként nem hitt nekem amikor azt mondtam neki hogy rosszindulatbol nem enged énekelni Vali néni mert én megtanultam. Aznap este mind a ketten sirva mentünk haza. Legyünk őszinték. Még ha nem is tanultam volna meg a darabot (DE MEGTANULTAM) kinek tünt volna fel ennyi gyerek között egy, aki esetleg nem tud 2-3 szót vagy mondatot. A felnőttek (legyen akár tanárok akár bolti eladók) igenis utálhatnak gyerekeket. A tanár is emberből van és bizony ez egy valós helyzet. Egész egyszerüen csak nem szeretett mert nem voltam neki szimpatikus.

Gupcsó Gyöngyvér az Operaház Gyerekkórusának tanára volt, aki a Carment, Boris Godunovot és egyéb darabokat tanitott nekünk. Miután közösen megtanultuk a darabot, felelni kellett. Ilyenkor a ránk eső részt kellett zongorakisérettel felénekelni és ez alapján döntötte el a tanárnő hogy ki szerepelhet és ki nem. Hát.....Gupcsó és szebellédi tanárnő barátnők voltak és sokszor találkozott kettejük területe igy voltak átfedések a két kórus között. Na szerintetek Gyöngyvér nénivel mi volt a helyzet? hát ugyan az.......a mai napig emlékszem a Carmen ránm eső részére és néha néha még standup comedyzek is azzal, milyen gyorsan tudom elénekelni a nehéz nyelvü részletet....de a tanárnő szerint persze nem tanultam meg. Milyen érdekes egybeesés hogy mind a két krusban tanulási nehézségeim voltak, nem? Nos, igy utálták ki a gyerekeket és lehetetlenitették el őket a szinpadtól, a jövőtől és az álmaiktól csak azért, mert mondjuk kicsit mozgékonyabbak voltak mint mások, kicsit szeleburdibbak vagy csak rühellték a pofájukat. Ezuton köszönöm nekik a viselkedésüket, nélkülük nem lettem volna az, aki most vagyok. Végülis, a tanárok is csak emberek és nem robotok. Az emberi természet az érzelmekre épül és attól még lehet valaki jó tanár (jó szakember) hogy nem kedvel egy gyereket. azonban abban a percben hogy ennek teret enged a szakterületén, inkompetenssé válik és nem képvisel értéket a tudása vagy a szakértelme....

Házasság

Életem egyik legnagyobb eredménye és ajándéka, a kisfiam. Életem legnagyobb kudarca pedig egy rossz döntésem, a házasságom! 2008-ban ismertem meg az egykori férjemet, aki (tudatalatt) egy korábbi nagy szerelmemre emlékeztetett....Kezdetben szimpatikus volt lázadó természete, szuper humora és hogy annyira élvezte az életet. Egy házibuliban ismertem meg. A sors fintora hogy aznap este nem akartam elmenni sehova, inkább otthon néztem volna a South Parkot de a barátnőm ragaszkodott hozzá hogy tartsak vele. Aznap este dőlt el a későbbi életem útvonala ami rengeteg bántással, rosszindulattal és gonoszsággal volt kikövezve.

Aznap este jól szórakoztam majd másnap hazafelé menet összetalálkoztam vele. Onnantól nem volt megálás. Nagy szerelemnek indult, első héten gyakorlatilag hozzám költözött és habzsoltuk az életet. Minden szép volt és jó. Második héten közölte, hogy el akar venni feleségül. -Ugyan már..- mondtam, mire elmondta hogy nem szórakozik, ő ezt teljesen komolyan gondolja. Végül előálltunk ezzel a szüleinknek is akik természetesen elöször kinevettek, de amikor már az anyakönyvvezetőnél leegyeztetett időponttal álltunk újra eléjük, muszáj volt hogy komolyan vegyék. Az én szüleim (ismerve engem...) végül elfogadták hogy nem tehetnek ez ellen semmit, igy inkább támogattak bennünket de sajnos a volt férjem szülei nem emésztették meg a helyzetet.

Teltek a hetek és egyik nap iszonyatos fájdalommal ébredtem fel a volt férjeméknél. Elöször azt hittem, vakbelem van vagy valami komolyabb probléma. Nem vagyok egy sirós tipus de akkor potyogtak a könnyeim és borzasztóan szenvedtem. Mondtam a volt férjemnek hogy azonnal be kell mennünk a kórházba mert valami óriási gebasz van. El is indultunk. a legközelebbi kórház a Honvéd volt, ahol nem voltak hajlandóak ellátni. Teszem hozzá, mind ezt úgy hogy ott görnyedtem a recepción és sirtam hogy én nem tudok innen tovább állni, olyan állapotban vagyok. A Honvéd kórház nagyivből szart erre az egészre és tovább küldött a Bajcsyba. Nagy nehzen elmásztunk odáig majd 10 perc várakozás után mehettem is a vizsgálóba. Számomra érthetetlen volt, miért a nőgyógyászatra küldenek hiszen nekem nem is ott fáj...majd az orvos megkért hogy fáradjak fel az ultrahangra mert van egy sejtése de még nem biztos benne. Végül fent megállapitották hogy 5 hetes terhes vagyok. Teljesen kiborultam mivel SZEDTEM FOGAMZÁSGÁTLÓ TABLETTÁT. Ha valakit érdekelne, a Yadine tablettát szedtem, akkor már 6 éve....

Innentől kezdődött a szenvedés. Anyukám jól fogadta, azt mondta mindegy hogy döntök ő támogatni fog. Bár egyáltalán nem voltam (és vagyok) hivő, úgy döntöttem hogy ha bele tartozunk abba a 0.05%-ba és ennyire jönni akar, hát jöjjön. Felnőtt vagyok már, a bulik sem érdekelnek annyira és nem veszem el senki életét ha nincs olyan egészségügyi vagy egyéb kizáró tényező, ami nem hagy más lehetőséget. Az orvost megkértem minden genetikai vizsgálatot végezzen el hogy a tabletta nem okozhat-e esetleg valamilyen súlyos fejlődési rendellenességet. Magzatvizlevétel, különböző szürések...minden negativ volt. A kisbabám makk egészséges volt. Mivel a volt férjem és a családja nagyon rosszul fogadta a hirt ezért feltettem a kérdést a volt férjemnek (amit a mai napig tagad...) :

"Válassz! A döntésemet nem fogom rád erőszakolni. Ha nem akarsz apa lenni, nem kell annak lenned. Vissza adom az életedet, elmehetsz és soha nem foglak keresni. Nem kell gyerektartás, sem láthatás sem semmi. De akkor örökre elmész és nincs vissza út. Ha maradsz, felelősségteljes életet kell élned, apának kell lenned. Gondold ezt át és ha sikerült döntést hoznod, jelezd!"

Azt gondolom, kevés ilyen felfogású nő van....! Megadtam neki az időt , amire szüksége volt. Majd amikor eljött az idő, azt mondta velünk marad. A szülei közölték velünk, hogy ők NEM JÖNNEK EL az esküvőnkre és az anyósom egészen az utolsó percig engem és édesanyámat hivogatta telefonon, hogy vetessem el a kisbabát. Már 5 hónapos terhes voltam, amikor még mindig ezen lovagolt és nem adta fel. Gyülölt engem is és a még meg nem született unokáját is. Ebben nagy szerepe volt annak is, hogy mint utólag megtudtam, a volt férjem mindent ferditve adott át nekik. De nem csak nekik...azóta 8 év telt el de a mai napig vissza hallom milyen válogatott hazugságokat terjeszt rólam és a fiáról. Visszatérve az eredeti sztorihoz, a volt férjem az esküvő után hozzánk költözött. Sajnos nem volt egy leányálom a helyzet, mivel nem volt hajlandó elmenni dolgozni. Egyik este át jött az akkori legjobb barátnőm.

Nagyon szerettem, minden titkomat ismerte, a másik felem volt. A legszebb emlékeimet vele éltem meg. Ott voltunk egymás 18-ik születésnapján, együtt fesztiváloztunk, egymás vállán sirtunk, együtt ökörködtünk...borzasztóan szerettem azt a lányt. A fél karomat adtam volna oda érte. Ez egy olyan mély barátság és szeretet volt, aminek egy része még mindig bennem él azóta is, pedig a történtek tükrében nem kellene....!

Egy este, megbeszéltük hogy "bulizunk" kicsit. Természetesen én nem ittam semmit, a volt férjem és a legjobb bartnőm azonban simán benyakalt két üveg vörösbort. Ezzel nincs is semmi probléma. Azonban amikor a barátnőm elindult haza, a volt férjem felajánlotta hogy elkiséri, elvégre ivott már. Fontos megjegyezni hogy a barátnőm 2 utcával arrébb lakott. Lassú tempóban is 3 perc alatt ért haza. Ez az út a volt férjemnek oda-vissza 40 percébe telt. Mint később (több évvel később) megtudtam természetesen volt ez, az....

Amikor haza ért a volt férjem, természetesen kérdőre vontam. Ennek az lett az eredménye hogy másnap haza ment és többé nem jött vissza. Akkor még msn volt, azon keresztül kommunikáltunk igy azon keresztül rugott ki. Igen....msn-en rúgta ki az akkor 5 hónapos terhes feleségét, aki kérdőre vonta hogy miért tartott egy 3 perces út 40 percig. Innentől kezdve az életem borzasztóan alakult. A terhességem maga volt a szenvedés. Fiatal lányként egyik percben mérges voltam, másik percben könyörögtem. A volt férjem családja (főleg az édesanyja) azt mondták, akkor érdekli majd őket a gyerek, ha megszületett és megcsináltuk az apasági tesztet. Addig szarnak rám, ne is keressem őket. Az anyagi és egyéb részét pedig oldjam meg magam! Ezt megkapni 5 hónapos terhesen, nem kellemes. Ezután jött a feketeleves mert Dani össze is jött egy lánnyal. Van, amiről még irni sem szeretnék, ez az a rész.

A terhességemet végig sirtam. A volt férjem és a barátai a telefonba üvöltötték nem is egyszer hogy "na mivan te kurva" és még sorolhatnám. Ezt, egy terhes nőnek.....! szép banda....

Ez olyan része az életemnek, ami sosem jön majd rendbe, sosem fogom feldolgozni és biztos vagyok benne hogy ha eljön majd a pillanat, amikor elhagyom ezt a világot, az utolsó perceim 80 %-át ezek az emlékek teszik majd ki. Azóta a volt anyósom minden lehetséges módon megprobál kikésziteni ert ő úgy érzi, tönkre tettem a fia életét. Erről többet nem akarok beszélni.

Az életem minden szempontbol kalandosnak mondható. Az érzelmi világom gazdag, ami nem mindig pozitiv...Az évek alatt sokat változtam mivel sok csalódás élt. Kisgyerekkel, egyedülálló anyaként párt keresni nehéz. Természetesen az elején mindenki pozitiv és érzi magában az apai jedit, de amikor ez a valóságban kell hogy megmutatkozzon, egészen más a helyzet. A felelősség, hogy én nem tudok eljárni szórakozni, hogy nekem már más dolgok fontosak....mindig menet közben derül ki, hogy még sem akar még pótapuka lenni. Egy anyával kapcsolatban lenni nem egyszerü de nagy értéket képviselünk. Nem tagadom, egy fiatal, független lány sokkal lazább, egyszerübb, megvezethetöbb és még sorolhatnám de hosszú távon, ha valaki igazi társat keres, egy éretebb nő vagy egy édesanya jobb választás. Végül mindannyian ugyan azt keressük majd, a biztonságot, nyugalmat, érzelmi támaszt, otthont, őszinte érzéseket, szeretetet, családot. Vannak, akik húzzák ezt a végtelenségig és vannak , akik elé mennek. Sok sok csalódás után most végre azt gondolom, "megérkeztem" de ez sem ment zökkenőmentesen. De megérte. Mindenki számára van alaki, csak néha kicsit többet kell várni rá mint amennyit terveztünk vagy szerettüónk volna. Számomra a szenvedések és a csalódások jó tanulópénzként szolgált és igyekeztem nem elkeseredni, hanem levonni belőle a konzekvenciákat. Mára, igy 28 évesen azt hiszem sokat sikerült változnom pozitiv irányba. Sokkal nyugodtabb vagyok, összeszedettebb, tisztában vagyok magammal, az értékeimmel. Tudom hogy mennyit érek és ezt meg is követelem. tudom, merre tart az életem, látom magam elött hogy mit és mikor szeretnék elérni. Nem hagyom hogy akárki úgy beszéljen velem ahogy az nekem nem tetszik. A párkapcsolatomban tudom mi a szerepem, annak megfelelően viselkedek. tudom már hogy mikor érdemes szólnom és mikor nem, mikor adjak igazat és mikor ne. Nő vagyok nem kislány és ez értéket képvisel. Éppen ezért nem kesergek a múlton hanem igyekszem a pozitivumokat hasznositani a mindennapjaimban.